Még néhány engedélyre várnak és a Magdolna utcában hamarosan megnyílik a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójának addiktológiai központja.
A szakmai vezetővel, Hamar János addiktológiai konzultánssal és Bajcsi Norbert tapasztalati segítővel beszélgettünk (ő az élettörténetét könyvben is megírta). A saját bőrükön tapasztalták, hogyan teszi tönkre az embert a függőség. Miután kiutat találtak, mások segítésének szentelték életüket.
Ha jól tudom, itt nem egyedül a drogfüggőket segítő hely van születőben.
Hamar János: Nagyon sok ellátó csak drogosokkal foglalkozik, mi szeretnénk, ha ez olyan hely lenne, ahová bármilyen más függőségben szenvedő is be mer jönni, és nem érzi, hogy neki kisebb a problémája. Mert mondjuk a társfüggőségben vagy az online függőségben is sokan tönkre tudnak menni.
Azt szoktam mondani, hogy
aki 2024-ben nem függ semmitől, az nekem gyanús.
Talán nincs is olyan ember, vagy nagyon kevés, akinek ne lenne valamilyen függősége. Munkafüggőség, társfüggőség, internetfüggőség, és sorolhatnánk. Jó lenne, ha itt olyan csoportok működnének, ahová bejöhet egy internetfüggő is, beülhet a sorstársai közé és őszintén beszélhet a problémájáról.
Ezt a lépést nehezen vállalják, ha pedig elmennek csoportterápiára, és látják, hogy ott ül egy kokainfüggő, akkor úgy érzik, az ő problémájuk másodlagos.
Korábban támadás érte azokat, akik a kerületben valami hasonlóval próbálkoztak. Az egyházi háttér segített az elfogadtatásban vagy inkább az, hogy nem csak drogfüggőkkel foglalkoztok?
H. J.: Mindkettő. Ellenszavazat nélkül fogadta el a képviselő-testület a létrejöttünket.
A függőség és a drogok nem ismernek politikai oldalakat.
Örülök, hogy nem a kábítószer a kulcsszó, mert így sokkal több ajtó nyílhat ki. Azt érthették meg a döntéshozók és a lakók, hogy nem mi hozzuk ide a szenvedélybetegeket. Láthatják, hogy itt vannak közöttünk. Aki még a fontolgatás szakaszában van és változtatni szeretne, az betérhet, mi pedig segítünk, elvégezzük az előgondozását, hogy eljuthasson egy terápiás helyre.
Egyáltalán, miért jönne be valaki ide az utcáról?
H. J.: Ahhoz, hogy valaki eljöjjön egy ilyen helyre és változni akarjon, el kell érjen valamilyen mélypontot. Nagyon változó, hol van ez a mélypont, elfogy a pénz és fizetési felszólításokat kap az ember, vagy az asszony fenyegeti meg, hogy elhagyja. Van, akinek az, hogy levágják a lábát, mert elfekélyesedett a szúrás helye. Szeretném azt a szabadságot megadni, hogy mindenki érezze, ha a függőség a probléma az életében, hogy ne szégyellje, hogy nem drogfüggő, „csupán” munkafüggő, mégis azt érzi, hogy kicsúszott a kontroll a kezéből, ezért szeretne segítséget kérni. Nagyon jó terep lesz erre ez a Magdolna utcai ellátó, mert ide bárki betérhet bármilyen függőségével. Erős láb kell, hogy legyen a hozzátartozók szerepe, ezért szeretnénk csoportokat nekik is, ahol arról van szó, hogyan álljanak a szenvedélybeteg családtaghoz, miben és hogyan tudnak segíteni neki.
Honnan az indíttatásotok?
Bajcsi Norbert: Minden függőség gyökerét a gyerekkorban kell keresni. Nekem rossz gyerekkorom volt, alkoholista szülőkkel, folyamatosan szorongtam és alulértékeltem magam. Kirúgtak a suliból, én pedig ki akartam törni. Jött a rossz társaság, ahol mindenki idősebb volt nálam, én meg szorongó gyerekként, nulla önbecsüléssel találkoztam a drogokkal, speeddel és extasyval, később más szintetikus szerekkel is. Az el is döntötte a sorsomat. Hamar rákaptam, mert a drog volt az egyetlen dolog, amivel azt éreztem, úgy tudok működni, mint ahogy elvárnám magamtól. Elnyomtam a problémáimat, nem voltak lelki fájdalmak, megszűnt az alulértékeltség, a szorongás is oldódott.
De nyilván ez a legnagyobb önbecsapás. Találtam valamit, amivel tudok úgy működni, ahogy mások, tizenévesen ez nekem megvolt napi kétezer forintból. A következményekre nem gondoltam, csak jól akartam érezni magam.
Ám jöttek a következmények: a bűn, a fiatalkorúak börtöne, és onnantól egy húsz évig tartó lejtő. A végén az utcán éltem három évet hajléktalanként, dizájnerdrogokat fogyasztva. Zárt osztály ki-be, egy idő után már oda sem engedtek be. Abban szocializálódtam, férfiként főleg, hogy nem mondhatom ki, hogy segítségre szorulok. De eljött ez a pont, és akkor valóban kaptam segítséget.
Eljutottam Ráckeresztúrra (református drogterápiás otthon – a szerk.), ahol megismertem Janit, aki ott dolgozott mentorként. A zárt osztályon mindig meg akarták mondani, hogyan kellene éreznem magam, Jani viszont azt mondta: tudom, hogyan érzel, hiszen átmentem ezen én is. Ezért maradtam ott akkor, ezért csináltam végig a 15 hónap rehabot. Hét éve józan vagyok, van feleségem, munkám és életcélom –
de ez nem sikerülhetett volna segítség nélkül.
H. J.: Megfogták a kezem és segítettek, amikor öngyilkos akartam lenni. Elhatároztam, hogy én is segítő kéz akarok lenni. Olyan, aki megfogja a hasonló terhekkel küzdő emberek kezét. Ezért kezdtem erről tanulni, elvégeztem a szociális munkás szakot és az addiktológiai konzultáns képzést.
Mit tud adni egy ilyen csoport?
B. N.: Azt, hogy nem vagy egyedül. Azelőtt mindig azt gondoltam, csak nekem ilyen nehéz, én ütközök problémákba, és mindig azt látom, másoknak milyen jó. A rehabon a többieket hallgatva megértettem, hogy bizony nekik is vannak nehézségeik, de keményen dolgoznak magukon, bátran vállalják azt, amit én 34 évig a legmélyebbre nyomtam el magamban. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor már én is mertem beszélni az érzéseimről. Máig járok segítő csoportra, van, hogy én tudok adni másoknak, van, hogy én kapok másoktól.
H. J.: Az is jó, amikor egy bentlakásos terápián egy idő után meglátom azt az önmagamat, aki annak idején bekerült ide, és látom, mennyit tudtam változni, a fejlődést. Talán a Harcosok klubjában fogalmazzák meg a legjobban, amikor megkérdezik a szereplőt, miért jár csoportokra, és azt válaszolja: mert ott nem csak a saját hangomat hallom.
Az én szenvedélybeteg-karrieremben vastagon benne volt a gyerekkori megfelelési kényszer, hogy folyamatosan álarcokat kell húznom, s hogy minden helyzetre, minden emberhez megvan a megfelelő maszkom, mert nyilván ők ezt akarják látni belőlem, és majd elfogadnak, mert aki én valójában vagyok, az úgysem kellene senkinek. Sokan a közösségi terápiában tapasztalják meg az életükben először, hogy azok lehetnek, akik valójában. Ha mások is tudnak azonosulni az érzésekkel, le tudják vetni az álarcot. Lehet, hogy jön majd ide is egy húszéves srác, aki még soha nem érezte, hogy a szavának bármilyen értéke lenne.
Olyan csoportot is szeretnék, mint amilyen Dunaharasztiban van (egy másik református drogterápiás otthon – a szerk.). Bejöhet a tinédzser, biliárdozunk, dartsozunk, s közben sokat beszélgetünk. Ott úgy kezdünk mindig, hogy van egy ventiláló csoport, ezt be akarom hozni ide is. Bejöhet bárki, Marika néni és te is, az alpolgármester is, bárki, akár név nélkül. És elmondhatja, hogy rosszul érzi magát mostanában, így ki tud belőle ventilálódni a dolog. Azért jók ezek a beszélgetések, mert nagyon ritkán jut az ember minőségi kapcsolathoz, mert szinte minden a hazugságról szól, így mindenki vadászik az őszinte pillanatok után.
Melyik függőséget látod ma a leginkább akut problémának?
H. J.: Magyarországon társadalmi szinten a legproblémásabb az alkohol. Utána következnek a drogok, majd a dohányzás, amibe szerintem sokkal többen halnak bele, mint a drogba. Ha más szemszögből nézem, akkor azt mondanám, az online világ és a közösségi média okozta függőség a legborzasztóbb, főleg azért, mert ez érinti a legszélesebb spektrumot, és ma már egyáltalán nem csak a fiatalok körében.
Mit tegyen egy felelős szülő, ha azt szeretné, hogy a gyereke ne csavarodjon rá a virtuális, online világra?
H. J.: Semmiképp sem az a megoldás, hogy tiltunk, meg elvesszük a telefont. Az azt eredményezi, hogy amint a gyerek telefonhoz jut, háromszor annyit fogja használni. Inkább próbáljunk az ő világukhoz kapcsolódni és felfogni azt, hogy valahogy nekik ez lett az életterük. Ha azt mondom a gyerekemnek, hogy tíz perc múlva kapcsolja ki a gépet, akkor az kevésbé hatékony, mintha azt mondanám: Figyelj, a következő pályáig elmehetsz a játékban, és akkor ott kapcsold ki a gépet. Csináld még meg ezt a küldetést, ezt a pályát, és utána kapcsold ki.
Minőségi időt kell velük tölteni.
Vajon miért ennyire vonzó nekik az online világ? Mert azonnali visszajelzések vannak, mert sok élete van, többször ronthat és minden egyértelmű. Tudja a feladatot, A-ból B-be el kell jutni, és ez lesz érte a jutalom. Ott minden átlátható, miközben ha kimegy a világba, azt látja, a felnőttek hazudnak, vagy mondjuk úgy érzi, hogy hiába tanult, mégis egyest kap. Sokkal egyszerűbb bemenni a gép elé, mert ott minden egyértelmű és átlátható. Tudja, hogy ha ezt teszi, akkor ez fog történni, ugyanez a kinti világban nem így működik.
Gyakori eset, hogy egyik függőségből úgy jön ki valaki, hogy egy másikba csúszik bele, például a túlzásba vitt sportolásba, szexbe, az egészséges életmódba vagy a munkába. Ezzel mit lehet kezdeni?
H. J.: Huszonnégy év józanság után sem látom magam gyógyultnak, ugyanolyan függő vagyok, mint voltam, csak ezeket átstrukturáltam más területekre, a sportba, a munkába, és bátran be merem vallani, hogy az online világba, a sorozatok nézésébe vagy a vásárlásba is. De elfogadtam magam ilyennek. Tudom, hogy ezeken nem fogok tudni változtatni, maximum hazugságra kényszeríteném magamat, önmagam előtt.
B. N.: Szenvedélybetegként éltem hosszú-hosszú évekig, és a józanságban is találtam olyan dolgot, amit tudok szenvedéllyel csinálni. Én a munkában szeretem kimaxolni magam, a civil és önkéntes munkámban, meg például, hogy felvegyenek ide dolgozni. Most ezt csinálom olyan szenvedéllyel, hogy nem kellene mindennap ide benéznem, de valamiért mindig bejövök. Hét éve vagyok tiszta, a gyógyulás útján vagyok, de ez is függőség valahol.
Mit tudtok adni annak, aki hozzátok fordul?
H. J.: Védett környezetet biztosítunk a rászorulóknak. Nappali és közösségi ellátást, egyéni esetkezelést, csoportokat. Ha igény van rá, a lakóhelyükre is kimegyünk, felkeressük azokat a szenvedélybetegeket, akik még nem készek bejönni. A szenvedélybetegeken kívül a szülőknek és hozzátartozóknak is tudunk majd csoportot szervezni, lesz egyéni esetkezelés, tehát a nappali és a közösségi ellátásnak minden színtere.
A tervek szerint négyen-öten leszünk, pszichológus és terápiás munkatársak. Délelőtt 10 és este 6 között be lehet jönni beszélgetésre, kávéra vagy terápiás kezelésre, akár anonim módon is vagy online konzultálva, ha valakinek úgy egyszerűbb, s még nem áll készen a személyes találkozóra.
B. N.: Biztos vagyok benne, hogy amikor megnyitunk és ténylegesen fogunk működni, több időt töltünk itt együtt, akkor fognak még az igazi ötletek jönni. Szeretnénk együttműködést a többi szervezettel is a kerületben, nem rivalizálni akarunk velük.
